Bagossi Károly

(Törökszentmiklós, 1842. január 7. – Mezőtúr, 1914. július 20.)

Bagossi Károly (a családnév Bagosi, Bagossi, Bagosy, Bagossy alakban is előfordult a forrásokban; mivel aláírásaiban ő maga a Bagossi névalakot használta, ezért mi is így tettünk) csaknem negyed évszázadon keresztül meghatározó szerepet játszott Jász-Nagykun-Szolnok vármegye életében. 1883 és 1906 között főjegyzőként, majd alispánjaként felügyelte és irányította a törvényhatóság közigazgatását.

1842. január 7-én született Törökszentmiklóson református, nemesi családban. Édesapja Bagossi Bálint református leánytanító (1791?, Széplak – 1867. augusztus 27.; élt 76 évet), édesanyja Fodor Klára (1810-1893).

Felesége Fülöp Etelka (1857-1893). 1874 és 1893 között született gyermekeik közül hét gyászolta édesanyját: • Gizella (1875-1960); férje Küzdényi Szilárd (1867-1945), a Szolnok-Csongrád Tisza-balparti ármentesítő társulat igazgató-főmérnöke, a szikjavítás egyik hazai úttörője. • Klára (1877-1955); férje Alexander János (1861-1908) gyógyszerész, járási igazgató, törvényhatósági és városi bizottsági tag, Alexander Imre vármegyei alispán nagybátyja. • Etelka (1880-1958); férje Nagy Károly (1872-1913) a mezőtúri királyi járásbíróság albírója. • Béla (1882-1966); mérnök, üzemigazgató; felesége: bocsári Mocsáry Róza. • Károly (1886-1943); ügyvéd, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye tiszti főügyész 1924 és 1943 között; felesége: Alexander Mária (1891-?), akinek apja Alexander János volt; ő volt testvérének, Klárának a férje. • A hadüzenet első napjától a m. kir. 5. honvéd gyalogezredben kötelékében - mint tartalékos hadnagy - harcolt a szerb és az orosz fronton. Przemysl védőjeként esett orosz hadifogságba. A hat és félévet meghaladó hadifogsága nagyon megterhelte szervezetét. Jelentős szerepet játszott a vármegye és Szolnok város társadalmi életében. Kaszinói igazgató, a Tiszai Evezős Egylet tagja és ügyésze, az Ügyvédi Kamara ügyésze, illetve 1942-től a szolnoki református egyházközség főgondnoka is volt. • István (1890-?); alezredes, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye vitézi székkapitánya 1940-től. • A hadüzenet első napjától a m. kir. 5. honvéd gyalogezredben kötelékében – főhadnagyként – harcolt a szerb és az orosz fronton. Przemysl védőjeként esett orosz hadifogságba. 1920 őszén tért haza. 1929-ben vitézzé avatták. 1941-ben a haderőn kívüli kiképzés terén kifejtett munkájáért megkapta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét. 1945 és 1948 között szovjet hadifogságban volt. Kitelepítették és tiszti rendfokozatától is megfosztották. • Pál (1893-?)


Károly testvérei közül érdemes kiemelnünk Klárát (1838-1913; férje: Szücs Antal (?-1890; 54 évesen hunyt el; törökszentmiklósi képviselő, tűzoltó főparancsnok, takarékpénztári igazgató-tanácsos volt), aki a helyi társasélet egyik központja, emellett ő „a miklósi nőtársadalom vezére”, a helyi Nőegylet alelnöke, később elnöke volt.

Alsó- és középfokú tanulmányait szülőhelyén és a szarvasi evangélikus gimnáziumban végezte. Ezt követően Debrecenben tanult. Édesapját követve előbb tanítói diplomát szerzett (1863-tól 1865-ig volt „academicus rektor” Törökszentmiklóson), majd a jogi pálya felé fordult. 1869-ben végezte jogi tanulmányait, és ettől az évtől önálló ügyvédként dolgozott Szolnokon.

Közéleti pályafutása tulajdonképpen 1879-ben kezdődött, amikor a közigazgatási bizottság tagjává választották a következő két évre, illetve bekerült az igazoló választmányba is. Bagossi azonban megválasztása másnapján, november 11-én lemondott közigazgatási bizottsági tagságáról. 1880-ban megteremtője volt a „szegényebb társadalmi tanigazgatásra irányuló szolnoki kölcsönös szövetkezetnek, melyet saját vezetése alatt egy felette áldásosan működő virágzó intézménnyé emelt”. Emellett szerepet vállalt a szolnoki iskolai ügyek vezetésében is. Politikai téren legközelebb 1883-ban találkozunk Bagossi nevével, amikor egy megyebizottsági helyért folytatott küzdelemben a Beniczky Ferenc főispán, Horthy István és Lippich Gusztáv nevével fémjelzett úgynevezett Unió-párt (amelynek célja a központosítás volt) jelöltjeként győzte le Kludik Gyula aljegyzőt (aki később Szolnok város polgármestere lett). Az 1883. év egyébként a január 27-én megalakult Unió-párt folyamatos erősödéséről, a Sipos Orbán-pártiak, így a jászkun partikularizmus visszaszorításáról és meggyengüléséről szólt. Bagossi a párt jegyzőjeként dolgozott, és a párt szócsövének számító Szolnoki Híradó szerkesztőségének is tagja volt. Ekkor úgy jellemezték, hogy „Bagossy úr maga nem is táplált ambitiot a megyebizottsági tagságra, hanem egyedül a párt kívánalmainak engedett”. Az 1883. év egyébként a január 27-én megalakult Unió-párt folyamatos erősödéséről, a Sipos Orbán-pártiak, így a jászkun partikularizmus visszaszorításáról és meggyengüléséről szólt. Bagossi a párt jegyzőjeként dolgozott, és a párt szócsövének számító Szolnoki Híradó szerkesztőségének is tagja volt. Az év végén megtartott tisztújításon is főszerepet kapott Bagossi. Eredetileg ugyan nem ő volt az Unió-párt jelöltje a főjegyzői székre, hanem Pethes Pál, jászberényi járásbírósági albíró, azonban a november 16-án tartott jelölő értekezleten nemcsak Pált, hanem apját, Pethes Jánost is jelölték a főszámvevői tisztre. A családi szál miatt ezt a tervezetet visszautasították arra hivatkozva, hogy a túl közeli rokonság ellentmond a „jó közigazgatás érdekének”, és Pethes mellett Bagossit és Scipiades Józsefet is jelölték, végül azonban december 20-án csak Bagossi és Pethes mérették meg magukat. A név szerinti szavazáson 345 szavazatot adtak le, 197:148 arányban Bagossi Károlyra. Az új főjegyző tekintélyes elődjét Kerek Józsefet nevezte követendő mintaképének. Az 1889-ben tartott tisztújításon már egyedüli jelöltként nyerte el a törvényhatósági bizottság bizalmát a következő ciklusra. Az 1893-ban jelentkező újabb főispáni-alispáni ellentét (ezúttal Almásy Géza és Hajdu Sándor között) az alispán felfüggesztéséhez vezetett, amelynek nyomán 1893 őszén helyettes alispáni megbízatást kapott. Hajdu 1894 elején súlyosan megbetegedett, 1894. február 26-án pedig lemondott és kérte nyugdíjaztatását. Ezt követően a belügyminiszter azonnal beszüntette a folyamtban lévő fegyelmi ügyet, az alispán lemondását és a nyugdíjaztatási kérvényét elfogadta, és 16.087. sz. leiratával kérte a vármegye nyugdíj-választmányát, hogy a kérelmet sürgősséggel tárgyalják. A közgyűlés március 13-án tárgyalta, és el is fogadta a kérelmet. Hajdu Sándor alispán azonban nem sokáig élvezhette a pihenést: a súlyos kórt nem tudta legyűrni szervezete és március 21-én elhunyt. Az új alispán Bagossi Károly lett, akit alispáni tisztségében 1895-ben és 1901-ben is egyhangúan újraválasztottak.

1899-ben – Almásy Géza főispán felterjesztésére – királyi tanácsosi címmel tüntette ki az uralkodó. Hivatkoztak „üdvös és buzgó munkájára”, „a szolgálati viszonyok nagymérvű javulására”, a vármegyei közkórház létesítése érdekében folytatott tevékenységére, a vármegyei községek ártézi kutakkal való ellátására, végül arra, hogy „folytonos kitartó harczosa volt a liberális politikai irányzatoknak s a magyar kormány érdekei támogatásában a legnagyobb tevékenységet fejtett ki”.

Alispáni éveihez több korszakos alkotás is fűződik. Ilyen például a nagy kőútépítés lezajlása, a telefonhálózat létesítése. A századforduló időszakának egyik legfontosabb vármegyei beruházása a vármegyei kőúthálózat kiépítése volt. Igazat adhatunk a sajtó azon megállapításának, mely szerint a vármegye fennállása óta nem volt ennél fontosabb, a mindennapi életbe és életszükségletekbe mélyebben vágó kérdés. Az 1890-ben elfogadott I. tc. („úttörvény”) elfogadása segítette az állami és a törvényhatósági úthálózat fejlesztését, gondoljunk csak az I. és II. alföldi transzverzális út kialakítására. A megállapított (és számos törvényhatósági) útvonalak aztán a befolyásos birtokosok nyomására többször megváltoztak. Hosszas előkészületek után kezdődhetett el a századfordulón a vármegyét érintő kb. 310 kilométernyi út építése. A több éven keresztül folyó munkálatok kapcsán számos alkalommal méltatták az alispán közreműködésének fontosságát, aki úgy gondolta, hogy „az általunk elért eredmények más törvényhatóságoknak is, kik példánkat követik, javára szolgálnak”. A másik kiemelt beruházás, amelyet szívügyének tekintett, és sok-sok akadályt leküzdve sikerült megvalósítania, a vármegyei telefonhálózat kiépítése volt. Az alispán elkövetett mindent „a mi hivatásomban és hatalmamban állott, hogy ezen már számos vármegyében használt (…) intézmény nálunk is létesíttessék”, „azt a czélt tartván szem előtt, hogy minden községben nyilvános beszélő állomás létesüljön”, ami által mindenki hozzájuthat a telefonhasználathoz. Bagossi Károly – Lippich Gusztáv főispánnal együtt – kezdeményezte a selyemtenyésztés vármegyei meghonosítását is, mondván: az egyrészt egy fontos termelési ág, másrészt „minden tőkebefektetés nélkül, aránylag igen rövid időtartamú s igen könnyű – tehát gyermekek és nők által is végezhető – munkával igen tisztességes keresetet képes nyújtani éppen azon néposztálynak, a mely arra legjobban rá van szorulva”. Lippich vezetésével a vármegyei tisztikar számos tagja (vármegyei főjegyző, a tiszai felső, tiszai alsó és jászsági alsó járási főszolgabírák) 1905. május 10-én tanulmányi kirándulást tett Szekszárdra és Tolnára, hogy az „ottani mintaszerű selyemtenyésztési berendezéseket tanulmányozzák s közvetlen szóbeli tárgyalások során szerezzenek útbaigazításokat a megindítandó aktio sikere érdekéből teendő lépésekre nézve”. Kijelentette, hogy „komoly és eltökélt szándéka”, hogy „ezen nagy jelentőségű dolog sikere érdekéből saját hatáskörömben minden lehetőt” megtegyen. Hasonló elkötelezettséget mutatott a tüdőgümőkórral szembeni közdelemben is. Látván azt, hogy „a két, sőt több szobás lakással biró jómódú gazdák is családjaikkal, cselédjeikkel egy szobában laknak, evő, ivó eszközeiket, ágybelieiket közösen használják”, így adva táptalajt a ragály elterjedésének, 1898-ban részletes rendeletet adott ki (42.810/1898. sz.) a gümőkór terjedésének megakadályozására. E rendelet utasításokat tartalmazott a betegekkel való bánásmódra, az ápolási eljárásra, a halál utáni fertőtlenítés keresztülvitelére, az utcák, terek, udvarok tisztántartására, a tüdőbetegek részére szanatóriumok létesítésére. A közigazgatási szaksajtó is felfigyelt arra az alispán által összeállított kiadványra, amely az 1896 és 1901 közötti időszakot bemutató jelentéseit tartalmazta, és amellyel felelevenítette elődjének, Sipos Orbánnak hasonló munkáit. A Magyar Közigazgatás című lap a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott az alispán által összeállított munkáról, azt „egy teljesen bevégzett opus”-nak nevezte, és kiemelte, hogy „annak szerkezete, tagolása egy oly tökéletes mű, mely az azt építő mesternek mély tudására és kifejlődött szakirodalmi érzékére vall”. Nevéhez fűződik a Szolnok városképét több mint egy évszázada meghatározó Damjanich-emlékmű ötlete. Bagossi – a szoborbizottság elnökeként – így indokolta felvetését: „…nem áll még sehol szobra a hős vezérnek a honvéd vitézség legendaszerű nagy alakjának, majd a nemzet legsiratottabb vértanújának: Dmajanics Jánosnak. A hazafiúi kegyelet és visszaemlékezés, mely márczius idusán erősebben buzog keblünkben megszülte azon elhatározásunkat, hogy a nemzet nagy tartozását Damjanics Jánossal szemben mielőbb igyekezzünk leróni. Adjuk át történelmi nagy alakját érczbe öntve az utódoknak épülés és buzdítás végett s a szobrot állítsuk fel ott, hol legszebb fegyvertényét vívta ki az ő kedves 3 ik és 9 ik zászlóaljaival. Azt akarjuk, hogy a szobor a nemzet akaratából és hozzájárulásából létesüljön, hogy hirdesse egy részről a nemzeti hős dicsőségét, másrészről a nemzet háláját és soha meg nem szűnő kegyeletét”.

Számos helyi érdekű vasúttársaság igazgatósági tagja volt, illetve díszelnökévé választotta a Törökszentmiklósi Gazdasági Kör is.

Bagossi Károly alispáni székből való távozása tulajdonképpen az 1904 őszétől felerősödő politikai válságból kinövő, és az egész országra kiterjedő vármegyei ellenállásnak volt „köszönhető”.
Az 1904. november 18-i, úgynevezett „zsebkendőszavazás” (Tisza István erőszakos eszközökkel végrehajtott házszabály-módosítása) nem múlt el következmények nélkül. Nem csak a december 13-án végrehajtott képviselőházi rombolásra gondolunk, hanem arra is, hogy ez a lépés az ellenzék további aktivizálódásához, a Tisza István politikájával szembefordulók koalíciójához, illetve végül az országgyűlés feloszlatásához vezetett.
Miután az 1905 elején megrendezett országgyűlési képviselő-választásokon megbukott a Szabadelvű Párt, majd az uralkodó nem a választásokon győztes koalícióra, hanem báró Fejérváry Géza táborszernagyra, a királyi testőrség parancsnokára bízta a kormányalakítást, a parlament mindkét háza kinyilvánította bizalmatlanságát a kormány iránt, sőt a képviselőházban a koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett. A kormány helyzetét tovább súlyosbította a költségvetés nélküli állapot.
A képviselőházi felhívásra a vármegye törvényhatósági bizottsága már az 1905. évi június hó 26-án tartott közgyűlésen „kibontotta a nemzeti ellenállás zászlaját”, és úgy döntött, hogy az adó-, illetve katonapolitika kérdésében nem engednek a központi kormányzatnak. Mivel Kristóffy József belügyminiszter megsemmisítette a törvényhatóság által elfogadott határozatokat, illetve az országos politikai színtéren sem történt érdemi előrelépés, az október 16-án megtartott közgyűlés kemény szavakkal és határozott döntésekkel állt ki korábbi határozatai mellett. Ugyancsak ezen a közgyűlésen Bozóky Árpád bizottsági tag indítványára alkotmányvédő bizottság alakult, amely aznap megtartotta alakuló gyűlését.
1905. évi november hó 21-én az uralkodó felmentette Lippich Gusztávot főispáni állásából, ugyanakkor kinevezte az új főispánt, Lenk Gyula királyi ítélő táblabíró személyében.
A december 7-én tartott közgyűlés szembeszegült a kinevezéssel, és úgy döntött, hogy „kik a főispánnak alkotmányellenes munkájában bármikép segédkezet nyújtanak, hazaárulóknak nyilvánítja”, továbbá eltiltotta az alispánt, a vármegyei főjegyzőt és a vármegyei főügyészt, hogy összehívják az installációs közgyűlést. Utasította továbbá az alispánt, hogy a főispáni hivatalos pecsétet vegye magához, a vármegyei székház közgyűlési termének ajtajait zárja be, pecsételtesse le. Ha pedig Lenk erőszakhoz folyamodna, „védje és védesse meg minden erőszakkal szemben a törvényhatóság szabadságát és önkormányzatát”. Az új főispán berendezkedését azzal próbálták akadályozni, hogy a főispáni lakást is lezárták és lepecsételték.
December 15-én megérkezett Lenk Gyula. Csendőri karhatalom mellett (miután a pecsétek eltávolítására az alispán nem volt hajlandó) a közgyűlési terem és a főispáni lakás lepecsételt és elzárt ajtóit katonai fegyverkováccsal felnyittatta, új kulcsokat készíttetett, és december 23-ra közgyűlést hívott össze - esküjét csak csendőrszuronyok óvó sorfala mögött tudta letenni.
A december 29-én megtartott közgyűlés törvénytelennek, szabálytalannak és semmisnek nyilvánította a botrányos körülmények között lezajlott installációs közgyűlést.

Bagossi ekkor már döntött: a felfokozott politikai helyzetben – megrendült egészségi állapotára hivatkozva – kérte nyugdíjazását. A sajtó interpretálásában ez úgy jelent meg, hogy „sok gondot és bajt okoz administrálásának vezetése, a folytonos munka, a soha nem szűnő gondok szerfelett igénybe veszik a vezető alispán fizikumát és ha még ehhez a politikai kellemetlenségek is hozzájárulnak, legkevésbbé sem lehet csodálkozni, ha az idegek normális működésében zavar áll elő és a vezető főnök (…) érezvén a fenyegető testi bajt, inkább visszavonni s fiatalabb, munkabíróbb erőnek adja át a kényelmesnek megszűnt alispáni széket”.
Az alispáni hivatalt Bagossi már január 2-án átadta, bár a formális adás-vételre április 2-ig kellett várni, mivel a január 25-én tartott rendkívüli közgyűlésen elhatározott nyugdíjazási döntést (Gyömörey Félix ugyan indítványozta, hogy „az alispán nyugdíjaztatása a jelenlegi küzdelmes viszonyok között, melyek közepette a népszerű és közmegelégedésre működő alispánnak állásából való távozása nem kívánatos, mellőztessék, hanem az orvosi bizonyítvány alapján részére fél évi szabadság engedélyeztessék”, ám a végleges döntés szerint február 1-től nyugdíjazták Bagossit – érdemeire tekintettel a szabályrendelettől eltérően 7200 koronával – törzsfizetésének teljes összegével) megfellebbezték, és csak a belügyminiszter 22.791/1906. szám alatt kelt leiratával lett véglegesen elintézve a kérdés.

Az 1906. évi február 26-án tartott rendkívüli közgyűlésen Benkó Albert, a kinevezett alispán-helyettes vármegyei főjegyző is bejelentette lemondását („a bekövetkezett absolut uralomra való tekintettel”), ám azt a törvényhatóság nem fogadta el („ugy neki mint a hazafias vármegyei tisztikarnak állásában való megmaradását a közérdekben állónak tartja”), és kijelentette, hogy a tisztikar részére újabb határvonalat nem kíván kijelölni. Ez a kompromisszumos döntésnek ható határozat tulajdonképpen biztosította a vármegyei tisztikar egyben tartását, illetve a közigazgatás („az indifferens ügyekre nézve”) zavartalan menetét. Az új főispán, gróf Almásy Imre tiszteletbeli vármegyei főügyésszé nevezte ki Bagossit, aki nyugalomba vonulása után beiratkozott az ügyvédi kamarába, és Szolnokon, Mária utcai lakásán ügyvédi irodát is nyitott. Az ügyvédi gyakorlatot azonban már a következő évben feladta. 1908-ban ő mondta a Horthy István arcképnek leleplezésekor tartott vármegyei rendezvényen az ünnepi beszédet.

Nem sokkal ezután Etelka lányához költözött Mezőtúrra, ahol 1914. július 20-án hunyt el. Temetésére a szolnoki református temetőben került sor, július 22-én. Ravatalát a vármegyeházán állították fel. Itt „Takács József ceglédi lelkész, egyházmegyei tanácsbíró tolmácsolta a vesztes család, a kecskeméti református egyházmegye, egyetemes egyházunk és a polgári társadalom nagy veszteségét, hálát is adván Istennek a boldogult munkás életében s szerető jó szívében megnyilvánult hozzánk való kegyelméért”. A sírnál Kiss Zsigmond abonyi lelkész, egyházmegyei főjegyző, majd a tisztikar nevében Cseh József vármegyei főjegyző búcsúztatta a volt alispánt, a szolnoki reformátusok és a kecskeméti református egyházmegye főgondnokát (1907 óta), aki 1913-tól tagja volt a konventnek is. A vármegye törvényhatósági bizottsága kiemelte az elhunyt „mély kötelességérzetét, puritán becsületességét, nagy tudását, higgadt bölcsességét”, és volt tisztviselőjének halála felett részvétét jegyzőkönyvileg fejezte ki. Küry Albert alispán előterjesztésére úgy határoztak, hogy sírhelyére méltó síremléket állítanak. Két év alatt azonban mindössze 2658 korona gyűlt össze a szükséges 7208 korona helyett, ezért „a háztartási alap 1915. évi záró számadása során mutatkozó maradvány terhére” 4550 koronával kipótolták a szükséges összeget.

Ádám Kálmán, a kecskeméti egyházmegye esperese az alábbi szavakkal búcsúzott Bagossi Károlytól:

„Ott áll képzeletem előtt a sugár termetű ifjú, szívében szent tűz: karjaiban acélos erő: a dolgozni, használni akarás ereje, szentében égi ragyogás: az emberszeretet fénye! Ott áll előttem a legszentebb kötelékben: a házaséletben, a legmelegebb családi körben - oly méltó keret ő hozzá! - küzdve, fáradva, szenvedve, de újra meg újra erőre kapva, megvigasztalódva, mindenkor szeretve és szerettetve, - feje körül a családjáért élő, gondos édes apának glóriájával! Ecce homo! Ott látom a közéleti pályának sok készültséget igyénylő, bonyolult ténykedéseiben mindenütt elől, mindenütt fényt, áldást árasztva, az önző érdekek sokféle szálai közepette mindenkor tisztán, ragyogóan, a politikai élet háborgó tengerén a vármegye hajóját biztos kézzel kormányozva. Az ő nagy, szerető lelke itt is mindenkor éreztette az ő meleg delejességét s az ő határozott kálvinista karaktere e körben is közmondásos volt. Nem volt számára semmi oly nagy, hogy ő fel ne magasodott volna hozzá, hogy hozzá ne nőtt volna feladatához, és semmi oly kicsiny, hogyne tudta volna érdekelni. Volt szeretetteljes szava és figyelme minden és mindenki iránt. Nincs előtte más érdek, egyedül az, amit a köz szempontjából szentnek ítél. Ezzel aztán azonosítja magát. S ezt utol is éri. Fő eszköze: a higgadtsággal, bölcsességgel párosult szeretet. Egyéniségének csudálatos varázsával azokat tette a legodaadóbb munkatársaivá, akik kezdetben vele ellentétben állani látszottak. Íme a szeretet keze a közügyek vezetésében, íme a krisztusi vonás a küzdő férfi arcán! Ez volt Bagossy Károly, a közélet embere! Ecce homo! S ott láttam magam mellett a kecskeméti református egyházmegye elnöki székében s az elnöki teendőkben. Dolgozik, vezet, irányoz. Büszke rá, hogy kálvinista. Örül, hogy dolgozhatik. S a legkényesebb teendőkben a legnagyobb pontossággal, de a legszeretetteljesebb modorban jár el. Száraznak látszó kérdések életet, színt, fontosságot nyernek, ha ő hozzájuk nyúl: az egyházmegye minden tisztviselőjének díjlevelét gondosan revidiálja, legnagyobrészt saját kezűleg vezeti be a díjlevélkönyvbe. Jóságos lelke derűjével mindent színessé tesz, szerető szíve melegével mindent arannyá olvaszt, de tevékeny akarata tüzének leggazdagabb sugárözönét reánk, egyházmegyei munkatársaira szórta. Féltő, aggodó szeretetének teljes gondjával ott csüngött egyházmegyénk minden ügyén s amint nagy örvendezéssel tud örvendeni minden emelkedés, fejlődés láttán, ép oly mély keserűség fogja el, ha valahol romlást vagy békétlenséget lát. De végül is Istentől várja a szabadítást. Harmónikus lélek. Mély hite van. Tudja, hogy evangélium nélkül nincsen igazi megszépülés e földön. De hát lehet-e másként? A földi élet sok keserűségének, múló dicsőségének, örök változandóságának közepette mi ad tüzet, kitartást, reménységet más, mint az Isten szeretetét, közelségét meglátó, Benne megnyugvó lélek, amelybe sok-sok küzdés és szenvedés között mind mélyebbre hat le amaz égi kincsnek fénye és melege, amely „tűrni és remélni megtanít.” Bagossy Károly hívő lélek, buzgó ember volt. Boldogult gondnokunk Krisztus embere volt, mert első pillanattól az utolsóig agyának minden gondolatja, szívének minden érzése s akaratának minden ténykedése teljesen a szereteté volt! Ecce homo! Méltó azért a gyásza a polgári társadalomnak, amelynek egyik lelkes harcosa, az egyházi életnek, amelyek egyik bölcs vezére volt a megboldogult, de mindamellett is és ezért senki sem fog nekem szemrehányást tenni - úgy érzem, hogy én a magam részéről nem méltatlanul veszem ajkaimra az édes jó barátjától, a lelke felétől búcsúzó költő szavait:

„Multis ille bonis flebilis occidit: Nemini flebilior, quam mihi!”

Legyen áldott, örökké áldott. Drága emlékezete, világítson előttünk példaképen határozott, puritán kálvinista jelleme, munkálkodjék közöttünk fáradhatatlan tüzű, örökké munkás lelke mindenkoron!”

(B. G.)

Források:

- Bojtos Gábor: Jász-Nagykun-Szolnok vármegye közigazgatása 1876-1944 között. In: Jász-Nagykun-Szolnok megye történeti archontológiája 1876–1989. Online elérhetősége: - http://www.szolarchiv.hu/kateg-154-1-archontologia.html
- Bojtos Gábor: Lenk Gyula. A karcagi származású darabont-főispán. Kézirat.
- Budapesti Közlöny, 1908. január 21.
- Főrendiházi irományok, 1905. I. kötet. 24/1905.
- HANÁK, 1978. 39-43.
- HM HIM HL Tiszti AKVI 1890/369.
- Horatius összes versei. Budapest, 1961. 103.
- HORVÁTH. 1907. 8., 234.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1893. július 2. , 1902. augusztus 3., 1903. július 9., 1905. január 29., 1906. január 28., 1906. május 31.
- Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánjának rendszeres jelentése az 1896-1901. évekről. Összeállította a tisztikar közreműködésével: Bagossi Károly. Szolnok, é.n. 73-74., 95-96., 102-103.
- Jászság, 1894. március 3.
- Kecskeméti Egyházmegyei Reformátusok lapja, 1914. 7.
- KENYERES, 1967. 1038.
- Képviselőházi napló, 1905. I. kötet. 38/1905.
- Mezőtúr és vidéke, 1914. július 26.
- MNL JNSZML IV. 405. 190-191/1879., 250/1879., 250/1879., 488/1883., 596/1889., 536/1893., 37/1894, 55/1894., 37/1894., 328/1901., 30/1903., 539/1905., 788/1905., 5/1906., 10/1906., 2/1908., 665/1914., 665/1914., 722/1914., 438/1916.
- MNL JNSZML IV. 407. 12.385/1904. Alispáni jelentés 1904. március, április, május hónapokról; 11.814/1905. 1905. évi március, április, május hónapokról.
- MNL JNSZML IV. 407. 19.827/1904., 311/1906., 324/1906., 768/1906., 6510/1906.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok, református halotti anyakönyv, 5/1884., 17/1887., 17/1893., 26/1889., 27/1893.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok, római katolikus születési anyakönyv, 111/1857.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Törökszentmiklós, református halotti anyakönyv, 156/1876. és 54/1893.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Törökszentmiklós, református születési anyakönyv, 10/1842.
- MNL JNSZML XXXIII. 2. Mezőtúr, halotti anyakönyv, 366/1914.
- MNL JNSZML XXXIII. 2. Szolnok, halotti anyakönyv, 731/1908.
- MNL JNSZML XXXIII. 2. Szolnok, házassági anyakönyv, 139/1907.
- MNL JNSZML XXXIII.1. Szolnok, református születési anyakönyv, 16/1882., 15-16/1893.
- MNL OL K 148, 218. csomó, III. tétel, 513/1899.
- MNL OL K 19, 70. kötet, 495.
- O’SVÁTH, 1938. 682.
- OSZK, Gyászjelentés, 1893. és 1914.
- Protestáns egyházi és iskolai lapok, 1895. április 25. 271. és, 1907. szeptember 29. 620.
- ROMSICS, 2010. 70-88.
- SARLÓS 1976. 186.
- SZABÓ, 1991. 23.
- SZIKSZAI, 2005. 12.
- Szolnoki Híradó, 1883. január 28., február 1., 1887.április 21., 1893. november 22.
- Tiszavidéki újság, 1914. július 26.
- Törökszentmiklós és vidéke, 1913. október 25., 1913. október 4.
- VADAY, 1889-2001. 33-39.

Képek: