Hajdu Sándor

(Túrkeve, 1848. július 13. – Szolnok, 1894. március 21.)

„Csak igazsággal lehet a közügyet jól szolgálni”.


Hajdu Sándor régi nemesi családban született Túrkevén, 1848. július 13-án. A család nemességét 1842-ben – Szabolcs vármegye átirata alapján – a Jászkun Kerületben is kihirdették. Édesapja Hajdu Miklós (1825-1850?; apja kétéves korában meghalt) hites ügyvéd, kerületi számvevő, édesanyja Kenéz Konstanczia (Constantine; 1830-?), Kenéz Mihály törvényszéki elnök lánya volt.
A tekintélyes, vagyonos és politikai pozíciókat betöltő családok tagjai „minden időkben vezérszerepet vittek” mind helyben, mind a Kerületben, majd később a vármegyében is.
Érdekes, hogy a szülők házassága mellett testvéreik is összeházasodtak: Hajdu János (1831-1898; „mint hajdan a római patríciusok, szilárd jelleme, a hazafi, a polgár és családfő tisztes erényei által biztosította magának azon tekintélyt és tiszteletet, melynek (…) egész vármegyében részese volt”) ugyanis Kenéz Saroltát (1835-1905) vezette az oltár elé.
Az ő egyik fiuk (azaz Hajdu Sándor unokaöccse), József (1862-1925) a Jászsági alsó járás szolgabírája (1887-1889), a Tiszai alsó járás főszolgabírája (1889-1896), majd a kunszentmártoni kerület képviselője volt, egyik lányuk, Erzsébet (1860-1930) révén (férje: Scheftsik István) pedig a szolnoki Scheftsik családdal kerültek rokonságba.
Apja másik lánytestvérét, Borbálát (?-1892; életének 60. évében) az a Gyárfás István (1822-1883) vette feleségül, akinek neve a jászkunok kutatójaként maradt fenn napjainkig, és akik Sándor féltestvéreinek, Mihálynak és Ferencnek voltak a keresztszülei.
Hajdu sógora, Kenéz Elek (1827-1871) 1861 és 1865 között a cs. kir. járás utolsó járási kapitánya volt.
Édesanyja 1854-ben másodszor is férjhez ment nagycsepcsényi és muthnai Vladár Ferenchez (1807-1884), aki a szabadságharcban előbb honvéd főszázados volt, majd 1849 januárjában átállt a császáriakhoz. Itáliába került, majd 1859-ben őrnagyként vonult nyugdíjba. Az ebből a házasságból született öt gyermek közül három fiú (Imre, Mihály, Ferenc) – az apa után – a katonai pályát választotta, Vilmos ügyvéd lett, 1885 és 1893 között pedig vármegyei árvaszéki ügyész volt, és született egy lányuk is, Mária (Vörös Józsefné).

Hajdu Sándor 1871-ben alapított családot, amikor nőül vette az ősi Szabolcs vármegyei, római katolikus Kállay család tagját, Irmát (1852-1929).
Házasságukból három gyermek született: Vilma (1872-1950), akinek férje Benkó Albert a vármegye alispánja volt 1906 és 1912 között, Béla (1874-1919), ügyvéd, 1907-1919 között árvaszéki ügyész, 1919-ben Szolnokon a vörösterror áldozatául esett, és Zsuzsanna (1875-1964) Medveczky Kornélné.

Mivel a családfő Itáliában, Veronában állomásozott, ezért Hajdu is itt kezdte iskoláit, majd Piacenza, Bécs (a bécsújhelyi katonai akadémián – innen azonban kilépett), Pozsony voltak iskoláinak színhelyei. A jogot Pozsonyban és Kassán hallgatta. E helyszíneken „szedte össze a kiváló világműveltséget, azt a bámulatos olvasottságot s mély tudományt, mely őt oly magasra kiemelte”, s „a szép Olaszország szabad ege növelte benne azt a vele született liberalizmust, melynek ő oly kitartó és avatott harcosa volt”.
Hazatérve szűkebb pátriájába, 1872-ben lépett a köz szolgálatába („a kötelesség érzetet, később a munkakedvet azon jeles férfiak ébresztették fel bennem, kik akkor közügyeink élén állottak”), ekkor a Jászkun Kerületek aljegyzőjének választották. Ekkori jellemzések szerint „odaadó, hű és szakavatott munkása” volt a kerületeknek.
A vármegye 1876-os létrejöttekor is megtartotta állását; az 1877 végi tisztújításkor második aljegyzővé választották (1877-1882), 1882-ben pedig első aljegyzővé helyettesítették, tiszteletbeli főjegyzői címmel.

Az 1882-ben kinevezett új főispán, Beniczky Ferenc (1882-1884) és Sipos Orbán alispán (1876-1882) viszonya hónapok alatt annyira elmérgesedett, hogy a két táborra szakadt vármegye (leegyszerűsítve: a főispán és Horthy István támogatását élvező úgynevezett Unió-párt, illetve a jászkunok) alispánja 1882 végén távozott a vármegyéből.
Mivel a december 19-én és 20-án megtartott vármegyei közgyűlésen 121:73 arányban Sipos Orbán lemondása ellen szavaztak, ezért a következő év elején Tisza Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter 3916. sz. leiratával utasította a vármegyei törvényhatósági bizottságot, hogy Sipos lemondásának indokolatlan el nem fogadása után a következő rendes közgyűlésen be kell tölteni az alispáni széket.
Az 1883. március 12-én összeülő közgyűlésen Kerek József főjegyzőt választották alispánná, így azonban megüresedett a főjegyzői állás. A törvényhatóság döntése alapján – a legközelebbi közgyűlésig- „behelyettesítették” Hajdut e tisztségbe.
Ugyanez a közgyűlés döntött arról is, hogy Hajdu testvérét, Hajdu Jánost – az Unió párt jelöltjét – küldik Gyömörey Félixszel szemben a közigazgatási bizottságba.
Az új alispán, Kerek József azonban már hosszabb ideje súlyos egészségügyi problémákkal küszködött, és 1883. április 2-án – 21 nappal azután, hogy elfoglalta alispáni székét – Szolnokon elhunyt.
A korábbi döntésnek megfelelően a június 14-én tartott közgyűlésen „közfelkiáltással és lelkes éljenzés közt” a tisztségre egyedül jelentkező Hajdut megyei főjegyzővé választották, majd fél év múlva, 1883. december 20-án – szintén egyedüli jelöltként – már az alispáni székben találjuk. Hajdu tehát alig egy év alatt „fokozatosan, de nem mindennapi gyors egymásutánban” a vármegye első választott tisztviselője lett.

Az 1889-es tisztújításon is egyhangúan választották újjá. A választásokat megelőző spekulációk szerint, Hajdu Sándor mellett (sőt: inkább helyett) három esélyesebb jelölt is akadt: Horthy István, aki „mint valami oligarcha, egészen természetszerűleg arrogálja magának a megye sorsának intézését” Magyary-Kossa Gézát szerette volna az alispáni székben látni, Lippich Gusztáv, „ki a helybeli párt túlnyomó részével rendelkezett és a legutóbbi vízvédelem óta nyílt ellenségévé vált az alispánnak”, Hegedüs Ferenc szolgabíró, sőt, szóba került Sipos Orbán neve is. A Jászság megfogalmazásában: „A fő, hogy Sipos Orbán (…) megbuktattassék, hogy ennek megbuktatására Hajdu Sándor felhasználtassék, hogy ez utóbbi egy pensionatus állás által már érdemeiért megjutalmazva helyt adjon Magyary K. Géza urnak, hogy Hajdu József úr főszolgabíró legyen, hogy ifj. Benkó Albert úr szinte főszolgabíró legyen…”
Végül Ujfalussy Sándor főispán hathatós támogatásának köszönhetően („élénk emlékemben van, mit tett 1889 évben választásom érdekében”) újra ő lett az alispán.
A Szolnoki Híradó összefoglalója szerint Hajdu „közigazgatási talentumának”, a kormánykörök teljes támogatásának („minden fontosabb közigazgatási tanácskozmányba behívatott”), „tántoríthatatlan törvénytiszteletének és igazságszeretetének” köszönhette sikerét.
1891-ben a vaskorona rend lovagkeresztjét kapta az uralkodótól – „a közügyek terén szerzett érdemeiért”.
Az ünnepelt alispán beszédében köszönetet mondott Ujfalussy Sándor főispánnak, hiszen „e mai nap előidézésében is övé az oroszlán rész”. Ujfalussy már a „hetedik főispán ő méltósága, kinek vezetése alatt szolgálom a vármegyét, és bár mindanyian kiváló jeles férfiak voltak elődei: mért tagadnám, mégis ő hozzá áll legközelebb szivem”, mivel „még nézet külömbség sem volt közöttünk”.
Beszéde folytatásában látleletet adott a vármegye akkori állapotáról is: „E vármegye központján az igazgatás kifogástalan és pontos; kültisztviselőink mind annyian hiven teljesitik hivatásukat; a városok és községek igazgatása is sokat haladt. Ifjú vármegyénk már százezreket áldozott vasutakra, 80 kilometer mű út épült; létesíttettünk százezrekre menő nyugdijalapokat; fényes palotát emeltünk magunknak és most nagylelkűségünk a beteg emberiségnek emel hajlékot”.

Hajdu alispáni éveinek egyik legnagyobb kihívása az 1888-as rendkívüli árvíz volt, amely kapcsán a vármegyei közgyűlés köszönetét fejezte ki neki azon odaadó, buzgó tevékenységéért, melyet az „eddig hallatlan mérvű” veszély idején kifejtett. Hajdu jelentéséből tudjuk, hogy milyen nehéz heteket kellett átélnie a vármegye lakosainak, hiszen az ár kb. 150 ezer holdnyi területet öntött el. Hajdu kiemelte, hogy a Tiszabő és Fegyvernek közötti gát átszakadása után a „víztömeggel együtt kiszabadultak az emberi szenvedélyek is s az e catastrophát követő néhány napot – bármit rendelt is számomra a jövő – mindig életem legnehezebb napjai közé fogom számítani”. Válaszolt azon vádakra is, melyek szerint ő „Turkeve városától, hol az illetők szerint nagy birtokaim vannak, a melyek létezéséről azonban, fájdalom, mit sem tudok, a vizet mások kárával tartottam vissza; pedig az csak a jó sors kedvezése, hogy ezen város azon a határon tul fekszik, a meddig a vizet el kellett ereszteni, szándékosan pedig akkor sem eresztettem volna tul a vizet e határon, ha Turkeve város helyén más fekszik”.

Szolnok városa két olyan intézményt köszönhet Hajdunak, amelyekkel ma is találkozhat. Az egyik a vármegyei közkórház („fáradhatatlan munkásságának gyümölcse”), melynek elkészültét ugyan nem érhette meg, de az „eszménynek a megvalósulás stadiumáig való eljuttatása az ő lángelméjének, az ő fáradozásának volt eredménye” , illetve ő „vetette fel legelőször a templomépítés gondolatát s a megvalósítás érdeme is Isten után az ő nevéhez fűződik”. A szolnoki református templomban halálának évében 1894. december 31-én tartották az első istentiszteletet.
Hajdu emellett a a szolnoki református egyház főgondnoka és a kecskeméti református egyházmegye tanácsbírája is volt.

Az alispánnal kapcsolatban az első kritikák a nepotizmussal kapcsolatban jelentkeztek. Akadtak ekkor olyan hangok, amelyek egyenesen „családi vármegyét” vizionáltak, mondván a közigazgatási bizottság összetétele akár úgy is alakulhat, hogy „az elnöki székben az alispán, az ügyészi székben testvére, a többi székeken Hajdu János, id. és ifj. Schefsik István s tán még egyébb sógorság; legujabban hozzájárult a jászalsó járási szolgabíró…”. Éppen ezért a sajtó útján figyelmeztették az alispánt, hogy „ebben a vármegyében, melyből az utóbbi években minden megyei életet sikerült kiölni, még lesznek férfiak, kik nem tűrik nyugodtan, hogy az ország egyik legszebb vármegyéje akár egyes ember szeszélyének, akár egy család omnipotentiájának prédául odadobassék”. 1892-ben 1. aljegyző lett Kludik Imre, „az alispán unokahúgának a férje”, míg 2. aljegyző Benkó Albert, az alispán veje.

Almásy Géza főispán 1892-ben történt megválasztása fordulópontot hozott mind a vármegye, mind Hajdu Sándor alispán életében. A mindenre kiterjedő vizsgálatok és a főispán erélyes fellépése (Már februárban beszámolt a sajtó Almásy rendteremtési kísérletéről: „A főispán keze (…) ökölbe szorult és ujabban a megyeházán is ugyancsak szétüt, eddig ott nem ismert erélyességgel”) felforgatta a vármegye életét. Az 1893 tavaszán kezdődő – és az egész vármegyét érintő – ellenőrzések egy, a főispán és munkatársai által készített új, részletes, 1142 kérdést tartalmazó vizsgálati jegyzőkönyv alapján folytak.

Gondok merültek fel a vármegyei árvaszék vizsgálatánál (1893. március 20-án már lemondott Hajdu féltestvére, Vladár Vilmos árvaszéki ügyész – lemondásakor fegyelmi eljárást megelőző vizsgálat alatt állt), és nem talált kellő rendet a vármegyei levéltárban sem. Szolnok város vizsgálata – amely heteket vett igénybe és „oly határtalan pontossága és szigorral lett végrehajtva, milyenre (…) a legöregebb emberek sem emlékeznek” – a polgármester, Kludik Gyula ellen megindított fegyelmi vizsgálatba, majd 50 Ft büntetésbe torkollott „a községi háztartás és az ügykezelés körül tapasztalt mulasztások” miatt. A jászberényi állapotokat támadó sajtó szerint csak Almásy főispánnak és a sajtó munkatársainak köszönhető, hogy fel lehetett deríteni „Halmay főszolgabíró bűneit, a berényi házipénztárnál folyó sikkasztást, Muhoray Sándor rendőrkapitány tehetetlenségét és visszaélését, az árvaszéknél folyó üzelmeket, a békebíróság hallatlan rossz kezelését, az alattyáni jegyző féktelenségeit”. 1893. áprilisában lemondott Elefánthy Sándor polgármester, miután a Mizsei László-féle sikkasztási ügyben „köteles felügyelet elmulasztásáért feleletre lett volna vonható”. Eljárás indult a mezőtúri árvaszékiek ellen is, a következő évben pedig a polgármester, Mészáros Endre ellen indult eljárás, mivel a „számonkérő-székhez beterjesztett jelentése hanyag és felületes” volt.

A probléma-halmaz (a Jászság megfogalmazásában: az alispán „mindenfelé szétszórt protezsáltjai pedig nem dolgoztak, zsarolták a népet, sőt egyenesen sikkasztottak és loptak”) természetesen felvetette Hajdu Sándor alispán személyes felelősségének kérdését is, akinek a sajtó felrótta, hogy „a főispánokat csak holmi kényelmetlen, czéltalan és törékeny czirádáknak tekintette a megye szervezetén, melyeket mindössze a közgyűlések ünnepnapjain mutogatott, egyébként hermeticze zárva tartott főispáni lakás pamuttal bélelt belsejében”.
A kemény vizsgálatok kapcsán a kellemetlen súrlódások a főispán és az alispán között szinte mindennaposakká váltak annak ellenére, hogy Almásy úgy nyilatkozott a Hajdu által vezetett igazgatási ágakról, hogy „az ügyek elintézésében (…) rendet és szorgalmat s kiváló lelkiismeretességet tapasztalt, s mulasztást vélne elkövetni, ha ezért a vm. alispánjának itt a törvényhatósági bizottság színe előtt elismerését ki nem fejezné”.

A főispán ráadásul – mivel nem bízott környezetében- az ügyek elintézéséről a kiadóhivatalban saját tikárja által szerzett információkat. Amint az alispán erről tudomást szerzett, ezt megtiltotta – a viszály Hieronymi Károly belügyminiszter elé került. Almásy főispánt augusztus 19-én fogadta Hyeronimi, aki – miután meghallgatta a főispáni panaszt, tudniillik, hogy az alispán „megférhetlen ember, kivel együtt hivataloskodni teljes lehetetlenség” – elrendelte, hogy a főispáni titkár továbbra is előzetes ellenőrzést gyakorolhasson a kiadóhivatalban.
Két nap múlva, augusztus 21-én a Pesti Napló „Főispán és alispán” című cikke már országos szintre emelte a problémát. Az erőteljesen alispán-párti írás kiemelte, hogy a vármegyei adminisztráció mintaszerű, hogy talán nem véletlen az alispán 1891-ben kapott vaskorona-rend kitüntetése, és említést tett arról, hogy 1892-ben „a szolnokiak majdnem bizonyosra vették, hogy a kormány Hajdu Sándort nevezi ki Ujfalussy utódjául”. Az írás további része Almásyval foglalkozik: elidegeníti az embereket, kiskirálynak képzeli magát, fegyelmivel fenyegeti a tisztikar tagjait.
A Budapesti Hírlap is a vármegyével foglalkozott: augusztus 23-án arról írt, hogy „Szolnok megye közigazgatási viszonyai szinte szégyenletes részleteket mutatnak fel”.

E már-már tarthatatlan állapot kellős közepén érte el a vármegyét ismételten a kolera-járvány. A már 1892-ben is pusztító kórt akkor a határozott, gyors intézkedéseknek köszönhetően már az 5. hét közepére sikerült megfékezni (Ekkor a törvényhatósági bizottság „kíméletet nem ismerő szigorúságáért és bölcs tapintatosságáért” teljes elismerését fejezte ki Hajdunak intézkedéseiért), most a nyári időszak, a fertőzött folyóvíz és a rossz ivóvíz miatt hosszabb lefolyású volt – megtörtént a kolerafészekké nyilvánítás is – és több száz áldozatot követelt. A Szolnokra érkező miniszteri közegészségügyi felügyelő és a belügyminisztériumi államtitkár látogatásuk után azt jelentették a miniszternek, hogy egyrészt botrányos állapotokat találtak a vármegyében, másrészt, amikor a közegészségügyi felügyelő a Hieronymi táviratára hivatkozva kérte Hajdut, hogy az utazzon vele Tiszaburára, az alispán „Ne parancsolgasson nekem az a szamár inzsellér!” felkiáltással elutasította az utazást, azaz az alispán megtagadta az engedelmességet.

A Budapesti Hírlap újságírójának költői kérdésére („Vajjon mit tehet a belügyminiszter a közigazgatási viszony mai állapota mellett egy ilyen engedetlen megyei tisztviselővel szemben?”) hamarosan megérkezett a válasz.
Augusztus 24-én Hieronymi belügyminiszter felfüggesztette az alispánt és elrendelte ellene a fegyelmi vizsgálatot, többek között arra hivatkozva, hogy „a vármegyei közigazgatás felügyeletében és ellenőrzésében Hajdu Sándor alispán részéről a hivatali kötelességsértés és hivatali hanyagság (…) jelenségei mutatkoznak”. A szeptember 4-én tartott rendkívüli közgyűlés után pedig Bagossy Károly vármegyei főjegyző vette át helyette a hivatalt.
Mindenesetre az október 9-én tartott közgyűlés bizalmat szavazott az alispánnak („Kijelenti a vármegye közönsége, hogy alispánja iránt ennek eddigi 22 évi tisztviselői és 10 évi alispáni, mindig buzgó és sikeres, legfelsőbb helyről is kitüntetett, a vármegye közönsége által számtalanszor elismerésben részesített működése alapján (…) rendíthetetlen bizalommal viseltetik”.), majd az összes vármegyei képviselő – párthovatartozástól függetlenül- által alkotott küldöttség kereste fel a belügyminisztert, hogy segítsenek elsimítani az ellentéteket.
A fegyelmi választmány időközben lefolytatta vizsgálatát, s végül a 3:2 szavazati arányban, a főispán szavazatával vétkesnek találta Hajdu Sándort, és az alispánt 100 Ft-ra büntette. Az ítélet ellen az alispán fellebbezett.
1894 elején már olyan hírek terjengtek, amelyek szerint úgy próbálnak megszabadulni a kényelmetlenné vált alispántól, hogy a belügyminiszter „a nagyfokú alkoholizmus folytán beszámíthatatlannak” nyilváníttatja Hajdu Sándort, majd orvosi felügyelet alá helyezik és nyugdíjaztatják. A Hajduval nem rokonszenvező sajtó többször is foglalkozott az alispánnal hasonló témában: „Mi nagyon szeretjük Hajdu alispánt. Derék közibünk való ember. Jól tette, hogy konyakozása közben botrányosakká hagyta válni a közigazgatási állapotokat, nekünk ez így kell, kinek mi köze hozzá! Jól tette, hogy konyakozása közben az ázsiai kolarát beengedte sompolyogni, nálunk nem idegen: földi. Isten hozta! Jól tette, hogy konyakozása közben terjedni hagyta a járványt, ugyis sokan vagyunk!”
Erre nem került sor, sőt Benitzky Ferenc volt vármegyei, ekkor Pest vármegyei főispán közbenjárásának is köszönhetően Hieronymi belügyminiszter fogadta Hajdut január végén.
Ekkor azonban mát testi és lelki egyensúlya megrendült, orvosai „a tüdő megtámadottságát és a szívműködés megzavarodását” konstatálták.

1894. február 26-án Hajdu lemondott és kérte nyugdíjaztatását.
A Jászság egyrészt a vármegye legtehetségesebb és legképzettebb hivatalnokát búcsúztatta, másrészt felidézte, hogy a lap „nem tudta és nem akarta neki elnézni, azt a más akaratot nem ismerő erőszakosságot, melyet úgy a fontosabb mint a lényegtelenebb közügyek elintézésénél mindég tanusított, nem tudta és nem akarta neki megbocsátani azt a nyers és kíméletlen modort, melyet vezéregyéniségeinkkel szemben minden alkalommal használt, ha azok ellenszegülni mertek intenczióinak, megbocsáthatatlan hibájának tartottuk, hogy a megyénkben megfészkelt korrupcziót nemcsak hogy nem irtotta, hanem mellékczélok elérése végett azt mindtöbb gyökeret verni engedte”.
Erre szinte azonnal reagált a belügyminiszter is, hiszen a fegyelmi ügyet azonnal beszüntette, a lemondást és a nyugdíjaztatási kérvényt elfogadta, és 16.087. sz. leiratával kérte a vármegye nyugdíj-választmányát, hogy a kérelmet sürgősséggel tárgyalják.
A közgyűlés március 13-án tárgyalta, majd fogadta el a kérelmet. Kiss Ferenc bizottsági tag indítvány alapján továbbá úgy határoztak, hogy az alispánnak „22 évi önzetlen, fényes tehetséggel, tisztakezűséggel teljesített sikerdús hivatali működését jegyzőkönvileg megörökíti és jegyzőkönyvileg kifejezést ad elismerésének és köszönetének”.
Hajdu helyzetének meggyengülését sokan „a szolnokrészi zsentri áskálódásának és intrikáinak” tudták be. Elsősorban Horthy Istvánt látták a dolgok mögött („Sipos Orbánt is ők lehetetlenítették és ők űzték el állásából”), ám az okok között látták azt is, hogy „a belügyminiszter veje is egy szolnokrészi zsentri”.
Hajdu Sándor alispán azonban nem sokáig élvezhette a pihenést: a súlyos kórt nem tudta legyűrni szervezete és március 21-én elhunyt. Az új alispán Bagossy Károly lett.
Hajdu temetésére a szolnoki református temetőben került sor március 23-án, ám hamarosan arról döntött a vármegye törvényhatósága, hogy az alispán „hervadhatatlan érdemeinek elismeréséül és méltánylásául” a vármegye területén gyűjtést indít a megfelelő síremlék felállításához.
A síremlék leleplezésére 1896. november 14-én került sor.
Ma már – a református egyház érthetetlen döntése következtében – nem találjuk meg a sírt: a kilencvenes években ugyanis felszámolták azt.

(B. G.)

Források:

- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok Cs.9. Alispáni jelentések 1890-1894.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 3134/1920.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok Cs 9. 144/1893.
- MNL JNSZML IV. 407. Alispáni iratok 1876-1894. Cs. 9. 96.
- BONA. 2009. 536. p.
- Budapesti Hírlap, 1893. augusztus 23.
- Budapesti Közlöny, 1893. szeptember 5.
- Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, 1893. augusztus 27., 1893. december 17., 1893. március 25., 1893. március 25. , 1893. március 25., 1893. március 25., 1893. március 25., 1893. március 25., 1896. november 15., 1896. november 15., 1898. október 30.
- Jászság, 1889. augusztus 24., 1889. október 12., 1892. április 2., 1892. április 30., 1893. augusztus 26., 1893. augusztus 26., 1893. augusztus 26., 1893. február 11., 1893. június 17., 1893. június 3., 1893. október 14., 1893. október 7., 1893. szeptember 9., 1894. február 3., 1894. január 13., 1894. január 20., 1894. március 3.
- Pesti Napló, 1893. augusztus 21.
- Szolnoki Híradó, 1887. október 9., 1889. október 27.
- MNL JNSZML IV. 405. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye Törvényhatósági Bizottságának jegyzőkönyvei 410/1882., 412/1882., 277/1882., 2-4/1883., 488/1883., 169/1883., 4/1887., 293/1887., 185/1888., 596/1889., 184/1891., 704/1892., 16/1893., 33/1893., 203/1893., 242/1893., 536/1893., 547/1893., 570/1893., 240/1894., 37/1894., 55/1894., 591/1894.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Jászberényi református születési anyakönyv, 16/1874.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok református halotti anyakönyv 13/1883.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Szolnok református házassági anyakönyv 12/1890.
- MNL JNSZML XXXIII. 1. Túrkeve református házassági anyakönyv, 49/1854.
- Országgyűlési almanach 1897-1901. Szerk. Sturm Albert. Bp., 1897. 249.p.
- Gyászjelentés, 1894. OSZK
- SERESNÉ. 1975. 18. p.
- SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái [elektronikus dokumentum]. Online elérhetősége: - http://mek.oszk.hu/03600/03630/html
- VIDOR. 1927. 21. p.

Képek: