Dr. Scheftsik György

(Szolnok, 1892. május 5. - Buenos Aires, 1969.)

Jogász, vármegyei aljegyző, főlevéltárnok, országgyűlési képviselő. Scheftsik György Szolnok város és Jász-Nagykun-Szolnok megye politikai és közéletének egyik legmeghatározóbb személyisége volt a Horthy-korszakban. Tettei és részben természetéből fakadó erőszakos megnyilvánulásai miatt, nagyapjával, édesapjával és István bátyjával ellentétben, sokkal inkább rossz, mint jó hírnevet szerzett magának, amit az 1945 után hatalomra került új politikai vezetés kihasznált és az egész család emlékét negatív színben tüntette fel. Scheftsik György életútjában, mai szemmel nézve is, túlsúlyt képeznek az elítélendő és kifogásolható cselekmények. Az 1919-es proletárdiktatúra után, a bosszúállásban játszott szerepe bizony számos kortársának, újságíróknak, közéleti személyiségeknek, sőt Horthy Miklós szegedi fehér tisztjei közül is többnek rosszallását váltotta ki.

1919. május 3-án este, a szolnoki Fehér Gárda mintegy 200 tagja szerencsésen átmenekült a Tiszántúlra, ám a románok lefegyverezték és internálták őket. Scheftsik főhadnagy és néhány társa Szegeden csatlakozott a szerveződő Nemzeti Hadsereghez. . Háborús szolgálatát a német hadsereg oldalán, egy osztrák-magyar katonai egységben a verduni fronton fejezte be. A főhadnagy április végén, Törökszentmiklóson fehér lázadást szervezett, letartóztatták, de május 1-jén este ő is kiszabadult a szolnoki fogházból és ezután irányította a szolnoki Fehér Gárda harcait.

Scheftsik középiskolai tanulmányait a Szolnoki Főgimnáziumban és Sopronban végezte. A legvagyonosabb szolnoki nagyvállalkozó családból származó Scheftsik György a vakmerő és kegyetlen kalandor típusát személyesítette meg. A közepes termetű, ám rendkívül erős alkatú Scheftsik ifjúkorában kardvívásban országos első helyezést ért el. Kiváló céllövő is volt, aki botrányos viselkedésével, kávéházi afférjaival és párbajozásaival korán kétes hírnevet szerzett magának. Grazban kereskedelmi akadémiát végzett, majd a Szolnoki Hitelbankban tisztviselői állást töltött be. A háború kitörése és hadba vonulása előtt, jogi tanulmányait is megkezdte. Ezután a grazi kereskedelmi akadémián tanult. Később jogot tanult, ám I. világháborús frontszolgálata miatt, csak az 1920-as évek elején szerzett diplomát a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán. A háború kitörésekor önként jelentkezett katonai szolgálatra és majdnem két esztendőt szabadság nélkül, folyamatosan a harctéren töltött. A fronton hamarosan kitűnt bátorságával. 1915 elején három társával együtt, két fokos hidegben átúszott egy kisebb lengyelországi folyón és az egyik orosz állást aknával felrobbantotta. Később, valószínűleg a Brusszilov-offenzíva idején hadifogságba esett, de 1918 elején a távol-keleti krasznaja rjecskai hadifogoly táborból egy kínai paraszt kordéján, olajoshordóban elrejtőzve megszökött és Kínán át, a fél világot megkerülve visszajutott Európába. 1918-ban, a háború végén egy osztrák-magyar csapattestben a francia fronton, Verdun-nél küzdött az összeomlásig. Több ízben megsebesült, rendkívüli bátorságáért számos háborús kitüntetést szerzett. A fegyverszünet megkötése után, hazatért szülővárosába és főhadnagyi rangban a szolnoki gyalogezred géppuskás századának lett parancsnoka. A Tanácsköztársasággal kezdettől fogva szembehelyezkedett, és 1919 áprilisában Törökszentmiklóson ellenforradalmi felkelést szervezett. Ezért a vörösök letartóztatták és tíz napig a szolnoki fogházban őrizték. Május 2-ára virradóan azonban a románok elől menekülő Vörös Hadsereg a várost kiürítette, a 68-as gyalogezred laktanyájában lázadás tört ki, és Scheftsiket hozzá hű legénysége kiszabadította fogságából. A fellázadt katonákból és a módosabb szolnoki polgárokból fehér gárdát szerveztek, és a hadviselésben legjártasabb Scheftsik Györgyöt választották meg parancsnoknak. Ám a román hadsereg előnyomulása a Tisza vonalánál leállt, és május 3-án délután, a Budapestről idevezényelt vörös csapatok ismét benyomultak a városba. Bár a fehér gárda a téglagyárnál, a fűtőháznál és a belvárosban is igyekezett a támadást feltartóztatni, a túlerő rövid idő alatt áttörte a védelmet. Scheftsik felmérve a helyzet kilátástalanságát, lovával végigvágtatott a szolnoki főutcán és menekülésre szólította fel embereit. Majd a tűz alatt tartott hídon lovával átvágtatva, a Tiszántúlra menekült. A románok azonban mintegy 200 bajtársával együtt lefegyverezték és mint hadifoglyokat, útnak indították őket Románia felé. Őrizetük nem lehetett túlságosan szigorú, mivel Békéscsabán 80 gárdatagnak - köztük Scheftsiknek is - sikerült megszökni, míg a többiek a romániai fogolytáborokból csak félév múlva térhettek haza. Szegedre menekültek és csatlakoztak Horthy Miklós Nemzeti Hadseregéhez. A városban rekedt és a vörösök fogságába került fehérek sorsa pedig különösen tragikusan alakult. Szamuely Tibor vészbírósága halálra ítélte, és a tengerész-különítménnyel a temetőárokban agyonlövettette őket. Egyes adatok szerint 32, más források alapján 52 fehér lázadót, – velük együtt több, a harcokban ténylegesen részt nem vett szolnoki polgárt – öltek meg, és ezzel a város Dunapataj után, a vörös terror második legvéresebb színhelyévé vált.

1919. július 9-én húsz szolnoki tisztet osztottak be a szerveződő Nemzeti Hadsereg egységeibe. Közülük hatan, Thurzó Lajos és Scheftsik György főhadnagy, Molnár Ferenc, Molnár Antal és Sárközy György hadnagyok, valamint Molnár László alhadnagy a Prónay Pál parancsnoksága alatt álló első századba nyertek felvételt, amely a későbbi Prónay-különítmény magját képezte. Scheftsik főhadnagy augusztus elején, a tanácskormány lemondása után egy felderítő egységgel behatolt Budapestre, azonban a román megszállás miatt, rövidesen távozniuk kellett a fővárosból. A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulása után, Prónay századának egyik részét a kelenföldi laktanyában, másik részét Scheftsik parancsnoksága alatt a Britannia Szállóban helyezte el, és ezt az egységet nyomozó munkával bízta meg. A főhadnagy hamarosan jelentős sikereket ért el. Egy Csuvara Mihály nevű, Bécsből hazatért volt vöröskatona árulásával sikerült letartóztatnia Szamuely Lászlót, az egykori népbiztos testvérét és társait. Prónay Budapesten átszervezte a létszámában jelentősen megnövekedett egységét. Scheftsik György az I. vadász-zászlóalj egyik századparancsnoka lett, míg az ugyancsak szolnoki Thurzó Lajos főhadnagy az altisztképző iskolát vezette. Scheftsiket vitathatatlanul eredményes nyomozó tevékenysége ellenére kegyetlen, sőt szadista kihallgatási módszerei miatt, a Nemzeti Hadsereg jobb érzésű tisztjei megvetették. Shvoy Kálmán nyugalmazott altábornagy az 1930-as években írt feljegyzéseiben, egyenesen szolnoki gyilkosnak nevezte. Nevéhez fűződött Landauer borkereskedő meggyilkolása, továbbá részese volt Hamburgerné és társai különösen brutális megkínzásának. Hamburger Sándor és testvére, Hamburger Jenő, a tanácskormány egykori népbiztosa, Bécsből egy Vadas nevű fiatalemberrel levelet küldött Magyarországra. A futárt letartóztatták és helyette Miákits Mátét, a Prónay-különítmény tagját küldték a levéllel Hamburger Sándorné lakására. Az odahívott rokonokat és ismerősöket aztán Scheftsik György letartóztatta és a kelenföldi laktanyába hurcolta. Hamburgernét kegyetlenül megkínozták, Neumann Bélát, a család barátját a tisztek kasztrálták és ennek következtében nem sokkal később meghalt. Ugyancsak megölték a Vadas fivéreket és Kohn Gábort, Hamburgerné ismerőseit.

Scheftsik György neve a Somogyi-Bacsó-gyilkossággal kapcsolatosan is felmerült. Prónay Pál és Muzslay Gyula országgyűlési képviselő azonban tanúsította, hogy 1920. február 17-én, a szociáldemokrata újságírók elrablásakor Scheftsik velük vacsorázott. Ám a Prónay által szolgáltatott alibit már az 1920-as években is sokan kételkedve fogadták. Scheftsik György - unokaöccsének és keresztfiának, Scheftsik Istvánnak szóbeli visszaemlékezése szerint - érzelmileg nagyon szélsőséges természetű ember volt. Édesanyjához különösen erősen ragaszkodott és barátaiért is sok mindent megtett. Állítólag megesett, hogy amikor szolnoki zsidó ismerősét Szolnok és Cegléd között a vonaton fehértisztek inzultálták, az ugyancsak Pestre utazó Scheftsik tettleges fenyegetéssel zavarta ki a különítményeseket a vasúti kupéból. Ugyanakkor másokat, akiket ellenfeleinek tartott, könyörtelenül halálra kínoztatott. Bizonyára személyes bosszúvágy is fűtötte, mivel 1919 májusában a fehérlázadás leverése után nagyon szeretett édesanyját, aki nem sokkal korábban a sokgyermekes özvegyek részére alapítványt hozott létre, a vörösök túszul ejtették, és Ceglédre hurcolták. Az említett Scheftsik István elmondása szerint brutálisan megverték és hasba rúgták az idősödő özvegyasszonyt. Scheftsik főhadnagy ellentmondásos egyéniségére 1925-ben az Esti Kurír kiküldött tudósítója is felhívta a figyelmet: „Tény, hogy sok embert megmentett az atrocitások idejében, de sok elpusztult ember sorsa is fűződik nevéhez”. – olvashatjuk a feltehetően Fényes László által írt cikkben. Az újságíró megemlítette, hogy Scheftsik, mint a Britannia parancsnoka több ízben lerándult Szolnokra, Mezőtúrra és Karcagra. A fehérterror helyi eseményeire vonatkozó más forrásokban ugyancsak felbukkan Scheftsik György neve. A Szolnokon, Abonyban és Fegyverneken lezajlott legvéresebb akciókban részt vett ugyan, de ezeknek mégsem ő volt a vezéralakja.

Scheftsik György 1920-ban megvált a Prónay-különítménytől, és rövidebb ideig a Honvédelmi Minisztériumnál teljesített szolgálatot, majd szülővárosába hazatérve, 1921 júniusától a Vitézi Rend Jász-Nagykun-Szolnok megyei széktartója lett. 1923-ban, a jogi doktorátus megszerzése után vármegyei jegyzőnek választották meg. A bethleni konszolidáció liberalizáltabb viszonyaival nem értett egyet, és 1927-ben a harctéren szerzett betegségére hivatkozva, 35 éves korában nyugdíjba vonult. A helyi társadalmi életben az 1920-as években végig jelentős szerepet vitt ugyan, ám a politikai pártmozgalmakban csak az 1930-as évek elején, Gömbös Gyula markánsan jobboldali irányzatának előretörésekor vált igazán meghatározó személyiséggé. 1930-ban feltűnést keltő körlevelet intézett a vármegyei törvényhatósági bizottság tagjaihoz, amelyben a Bethlen-kormány tevékenységét bírálva, a politikai irányváltás szükségességét hangsúlyozta. 1932-ben a kormánypárt megyei titkára lett és ugyanebben az évben megindította a „Nemzeti Jövőnk” című lapot is, amelyben a nemzeti célkitűzések és a Tisza-vidék érdekeinek határozottabb érvényesítéséért küzdött. 1933-ban Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főlevéltárnokává választották. A levéltári munkához nem értett, és ezeket a feladatokat Vígh Endre irodai főtiszt végezte helyette. Ismeretsége, személyes befolyása és nem utolsósorban Gömbös Gyula miniszterelnökhöz fűződő személyes kapcsolata révén, azonban rövid idő alatt tető alá hozta a „Jász-Nagykun-Szolnok vármegye múltja és jelene” című monográfia megjelentetését, s ez a kötet egészen az 1980-as évekig, a helytörténeti kutatások legfontosabb alapművének számított. Scheftsik az irodalom, a képzőművészet és a történelem iránt élénk érdeklődést mutatott. Létrehozta a Közép-Tiszavidék íróit és művészeit összefogó „Tanya” Irodalmi Társaságot és családtörténeti írásokat is publikált. 1934-ben a háborús veteránokat tömörítő Frontharcos Szövetség megyei elnökévé választották, és egyúttal alelnöke lett a frontharcosok országos szervezetének. A Vitézi Rend és a Frontharcos Szövetség militánsan jobboldali társadalmi életének, az évente, pazar külsőségek között, a szolnoki Tisza Szállóban megrendezett díszvacsoráknak és más alkalmi összejöveteleknek fő szervezője Scheftsik György volt az 1930-as években.

Scheftsik politikai pályájának csúcsát a képviselői mandátum elnyerése jelentette, az 1935 tavaszán rendezett országgyűlési választásokon. A jászladányi választókerületben a kormánypárt színeiben indult, ám ellenfele, a kisgazdapárti Lázár Imre tábora népesebbnek bizonyult. Ezért a választást előkészítő bizottság csaláshoz folyamodott és a nemrég elhunytak nevét is felvette a névjegyzékbe, hogy nevük bemondásával mások szavazhassanak helyettük. A választáson mégsem ez, hanem a korai záróra elrendelése jelentette a legsúlyosabb visszaélést. A kormánypárti lakosok ugyanis előbb leszavaztak és csak ekkor engedték a kisgazdákat a bizottság elé. Az időt azonban annyira elhúzták, hogy a kisgazdáknak csak egy része került sorra, s a választási elnök elrendelte a zárórát. A kívül rekedtek zúgolódni kezdtek, és amikor a szavazóhelyiségbe erőszakosan be akartak nyomulni, lovascsendőrök jelentek meg és kardlapozással szétkergették a tömeget. A Kisgazdapárt természetesen nem tért napirendre a rendkívül durva visszaélés felett, hanem pert indított és egy évvel később, 1936. március 17-én a közigazgatási bíróság megsemmisítette a jászladányi választás eredményét. A Scheftsik Györgyre leadott 4162 szavazatból 15-öt levont, Lázár Imre 4009 szavazatához pedig 144-et hozzáadott, s ezzel Lázárt országgyűlési képviselőnek jelentette ki. Ugyanakkor Scheftsik mandátumát megsemmisítette. Az ítélet hátterében azonban nem annyira az igazság maradéktalan érvényesülése, mint inkább országos politikai érdekek lappangtak. Ugyanis Gömbös Gyula, hatalma stabilizálása érdekében közeledett a Kisgazdapárthoz, és az egyébként is kirívónak számító csalás beismerése, jelzésértékű gesztusnak számított.

Scheftsik György alig egy éves országgyűlési képviselősége alatt, a Gömböst leginkább támogató parlamenti csoporthoz tartozott. A mintegy 40-50 főből álló csoport tagja volt, s ha ellenzéki képviselő szólalt fel az ülésteremben, lehurrogták és közbeszólásokkal, bekiabálásokkal szisztematikusan zavarták beszédét. Élükön Marton Béla, a Nemzeti Egység Pártjának főtitkára állt, aki 1919-20-ban Scheftsikhez hasonlóan, különítményes tiszt volt. A „Magyarország” című liberális lap Scheftsik Györgyöt egyenesen azzal vádolta, hogy, mint országgyűlési képviselő a kormánypárt és a nyilaskeresztesek együttműködését készíti elő. Scheftsik ezt a vádat Mihályfi Ernőnek, a Magyarország szerkesztőjének írt válaszában a leghatározottabban visszautasította. Rendkívül sérelmesnek tartotta az újság hangnemét, mivel a cikk gúnyosan a közvéleménytől kérdezte: „Ki az a Scheftsik György?” Bár felháborodása jogosnak tekinthető, nemcsak önérzetessége, hanem hallatlanul kemény és erőszakos egyénisége is kitűnik Mihályfinak adott válaszából: „Egyébként biztosan akad a kollégái között olyan, aki akár velem, akár esetleg a tenyeremmel összeköttetésbe került, egyéb híján kérdezzék meg azt az esetleg kedves emlékű Fényes Laci bácsit, aki éppen az ellenem folytatott sajtótámadások miatt 14 hónapi fegyház elől szökött külföldre, vagy talán esetleg annak neves védőjét, Vámbéry Rusztem urat.”.

Fényes László újságíró 1924-ben az abonyi Vigyázó-kastélyban, 1925-ben pedig a budapesti Britannia Szállóban elkövetett fehérterrorista gyilkosságoknak próbált utánajárni és erről írt cikkeiben, Scheftsik György nevét többször megemlítette. A liberális újságíró ellen az egykori fehér tisztek sajtópert indítottak és ezt meg is nyerték. Hiába látta el jogi védelmét Vámbéry Rusztem, a korszak legnevesebb kriminalistája, a budapesti egyetem professzora. A bíróság megfelelő bizonyítékok hiányában rágalmazásnak tekintette az újságcikkekben állítottakat és elmarasztaló ítéletet hozott. 1926-ban Fényes László az életveszélyes fenyegetésektől is megfélemlítve emigrált, előbb Bécsben, majd Pozsonyban élt, végül 1944-ben New Yorkban hunyt el.

1936-ban Scheftsik György véglegesen Budapestre költözött. A szolnoki „Nemzeti Jövőnk” szerkesztésétől megvált, noha még három évig a lap kiadója maradt. Miután képviselői mandátumát elveszítette, a Gömbös által életre hívott Nemzeti Munkaközpontban tevékenykedett, s olasz mintára a munkaadókat és munkavállalókat egyaránt közös kamarákba tömörítő szervezetnek, rövidesen országos alelnöke lett. Gömbös Gyula halálával és az Imrédy-kormány megalakulásával azonban a Nemzeti Munkaközpont jelentőségét veszítette, végül 1943-ban megszűnt. Scheftsiknek rövidesen megélhetési gondjai támadtak, ugyanis főlevéltárnoki állásáról már képviselővé megválasztásakor lemondott. Az 1930-as évek végén ügyvéd Budapesten és az Országos Sajtókamara II. szakosztályának választmányi tagja. Ez idő tájt több-kevesebb sikerrel, sorsjegyiroda működtetésével is próbálkozott. 1943-ban Jurenák Sándorral, testvéröccse sógorával húsfeldolgozó és tartósító üzem felállítására nyert engedélyt, ám az üzemet a háborús események miatt, már nem tudták felépíteni.

A fentiekből kitűnik, hogy Scheftsik György Gömbös miniszterelnök halálával és a Gömbös-irányzat politikai alámerülésével, befolyásos támogatóit elvesztette, saját üzleti vállalkozásai pedig kereskedelmi akadémiai végzettsége ellenére – valószínűleg szükséges rátermettség híján – nem jártak sikerrel. 141 magyar hold területű, édesapjától örökölt ingatlanrészét 1926-ban eladta, Szolnok város részére. A földterület, melyet a Zagyva folyó, a Verseghy út és a jelenlegi Bimbó utca vonalában húzódó vasútvonal határolt, még 1880-ban, a kincstári birtokok megváltásakor került a Scheftsik család tulajdonába. A rossz minőségű, agyagos földet a város 1.800 ezer koronáért (inflációs érték!) vásárolta meg és házhelyosztásra használta fel. Ezt a területet nevezik a szolnokiak Scheftsik-telepnek, ám a keletkezésére vonatkozó, jószívű földbirtokosról szóló mendemonda ellentétben áll a valósággal. Scheftsik György hihetetlen erőszakosságát a képviselőházban néhányan még Gömbös Gyula személyes hívei közül is ellenszenvvel figyelték. Shvoy Kálmán, nyugalmazott altábornagy, aki egykor ugyancsak Horthy szegedi fehér hadseregében szolgált és az 1930-as években a Nemzeti Egységpárt országgyűlési képviselője volt, Scheftsiket emlékirataiban szolnoki gyilkosnak nevezte, utalva ezzel 1919-es -20-as tevékenységére.

Scheftsik György, aki élete későbbi szakaszában is neves sportembernek számított, a szolnoki vívó- és galamblövő egyesület elnöke volt az 1930-as években. Magánéletéről viszonylag keveset tudunk. 1924. június 21-én Aradon udvardi Kossuth Ibolyával kötött házasságot, aki Kossuth Lajossal távoli rokonságban állt. Az „udvardi” előnév a Túróc megyei Udvard község nevéből származott, amelyet 1263-ban IV. Béla király adományozott a Kossuth család ősének nemesítése alkalmából. A Bach-korszakban a Kossuth leszármazottak egy része, ismét ezt az előnevet kezdte használni, hogy megkülönböztesse magát az emigrációba menekült kormányzó szűkebb rokonságától. Az 1899-ben Máriaradnán született Kossuth Ibolya édesapja, az evangélikus vallású udvardi Kossuth János, 1906-ban költözött családjával Szolnokra. A debreceni gazdasági akadémia elvégzése után, Arad megyében, mint gazdatiszt működött, Szolnokon pedig előbb a kereskedelmi bankban pénztáros, majd 1920-tól a Nemzeti Hitelintézet szolnoki fiókjának igazgatója lett. Scheftsik György és Kossuth Ibolya házassága nem bizonyult tartósnak, életközösségüket a szolnoki törvényszék 1927-ben felbontotta. Kossuth Ibolya ezután kitanulta a kozmetikus szakmát és 1931-ben segédvizsgát tett. Sorsának további alakulásáról azonban nem maradtak fenn adatok. Scheftsik György 1950-ben újra megnősült. Ekkor már emigrációban élt és korábbi házvezetőnőjét, Oláh Klárát vette feleségül. Ismereteink szerint gyermeke egyik házasságából sem született.
Scheftsik a II. világháború végén, valószínűleg még az 1944-45-ben végbement tömeges evakuálások során, külföldre távozott 1947-ben Párizsban tűnt fel, majd 1948 májusától 1969-ben bekövetkezett haláláig Buenos Airesben élt. Az argentínai zsidó származású magyarok körében nagyon rossz híre lehetett, mivel a Buenos Aires-i „Szabad Szó” című lap már 1947 októberében figyelmeztette olvasóit, hogy Scheftsik Dél-Amerikába akar költözni. 1949-ben két argentínai magyar nyelvű újság, a „Jövő” és a „Hatikva” című cionista lap leleplező írásokat közölt Scheftsik György múltjáról. Elsősorban a Britannia Szállóban véghezvitt tetteit, Hamburgerné és társai megkínzását, továbbá a Somogyi-Bacsó-gyilkosságban játszott szerepét emelték ki. Argentínában a szolnoki, abonyi és fegyverneki eseményekről bizonyára nem tudhattak részleteket. Scheftsik becsületsértés címén pert indított a Hatikva szerkesztősége ellen. Sajnos a sajtóper kimenetelét nem ismerjük, mivel az újság Magyarországon fellelhető 1949-es évfolyama hiányos. A bíróság valószínűleg Scheftsik György javára döntött, ugyanis a Hatikva gyűjtést rendezett a horribilis perköltség fedezésére és ez általában a vesztes felet terheli. 1949. szeptember 15-ig a zsidó származású argentínai magyarok 5346,30 dollárt adtak össze. A cionista újság szerkesztősége a Külügyminisztérium útján, Scheftsik György ellen bizonyítékokat kért és ezzel Magyarországon is felhívta rá a figyelmet. 1949-ben a magyar kormány háborús bűncselekmények címén Scheftsik kiadatását kérte, ám ezt a latin-amerikai ország kormánya elutasította, mivel a nemzetközi jog értelmezése szerint, az 1919-20-ban elkövetett és régen elévült gyilkosságokat nem lehetett a háborús bűnök kategóriájába sorolni. Magyarországon azonban csak 1959-ben vonták vissza a Scheftsik György ellen kibocsátott nyomozólevelet és az ügyet még ezután sem tekintették elévültnek. A szolnoki különítményes tiszt további sorsáról nagyon keveset tudunk. A Szolnokon elterjedt szóbeszéd szerint, autógyára volt Buenos Airesben és gazdag emberként halt meg 1969-ben. Ám a híresztelésekből csupán annyi volt igaz, hogy valóban a dél-amerikai nagyvárosban hunyt el, de nagyobb vagyont aligha szerezhetett. Keresztfiának elmondása szerint, portási állást vállalt és szerény fizetéséből tartotta fenn magát.

(Cs. G.)

Források:

- CSEH G. ZOUNUK 21. 2006. 81-116. p.
- Szolnoki fejek 1928. (oldalszám nélkül)
- SCHEFTSIK Gy. 1935. II. 251-252. p.
- PÁSZTOR M. 1985. 29. p.
- PRÓNAY P. 1963. 150., 157., 161. p.
- Szabad Szó, 1947. október 5.
- Jövő, 1949. június 10. 2. p.
- Hatikva, 1949. augusztus 1. 1-3., 11. p. és 1949. szeptember 15. 26. p.
- BFL XXV. 1/ a. Budapesti Népbíróság iratai 2171/1949/2.
- Az életrajzi ismertetés szerzője Scheftsik Istvánnal (1918-2001), dr. Scheftsik István főszolgabíró fiával személyes kapcsolatot tartott, aki családja történetéről, elsősorban a családtagok egymáshoz való viszonyáról számos adatot szóban közölt.

Képek: